Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Graham Greene - Kínos baleset

2009.07.14
Graham Greene - Kínos baleset
        
          
  1 .
 
     Csütörtökön délelőtt, a második és a harmadik óra közötti szünetben, Jerome-ot az igazgatói irodába hívatták. Nem kellett tartania attól, hogy megdorgálják, hiszen ő "apród" volt - e névvel szokta illetni a meglehetősen drága internátus vezetője a kipróbált és megbízható alsóbb osztályos tanulókat. (Az "apródból" "nemes úrfi", majd végül, mielőtt továbbmenne, remélhetőleg Marlborough-ba vagy Rugbybe, "lovag" lett.) Wordsworth igazgató úr az íróasztala mögött ült, zavar és megdöbbenés látszott rajta. Jerome-nak, az irodába lépve, az a különös érzése támadt, hogy tőle fél.
     - Foglalj helyet, Jerome - mondta az igazgató. - Jól haladsz az algebrában?
     - Igen, uram.
     - Éppen most hívtak fel telefonon, Jerome. A nagynénéd. Nagyon sajnálom, de kellemetlen hírt kell közölnöm veled.
     - Igen, uram?
     - Édesapádat baleset érte.
     - Ó!...
     Mr. Wordsworth kissé meglepetten nézett rá: - Súlyos baleset.
     - Igen, uram?
     Jerome tisztelte az apját, ez a pontos kifejezés. Miként az ember Istent elképzelése szerint alakítja ki önmagában, ugyanúgy alakította ki Jerome is magában az apja képét, és az özvegy, nyugtalan, állandóan úton lévő írót titokzatos kalandornak képzelte, aki idegen országokba utazgat - Nizzába, Beirutba, Mallorcára és a Kanári-szigetekre. Nyolcéves volt Jerome, amikor úgy gondolta, hogy apja vagy fegyvercsempész, vagy az angol titkosszolgálat tagja. És most egyszeriben azt hitte, hogy "géppuskák golyózáporában" sebesült meg.
     Az igazgató a vonalzóval játszogatott az íróasztalon. Mint aki nem tudja, hogyan folytassa. Így szólt: - Tudod, hogy édesapád Nápolyban tartózkodott?
     - Igen, uram.
     - Nagynénéd hírt kapott ma az ottani kórháztól.
     - Ó!...
     Wordsworth igazgató kétségbeesetten folytatta: - Utcai baleset volt.
     - Igen, uram?
     Jerome-ot nem lepte meg, hogy közlekedési balesetnek mondják. Természetes, hogy a rendőrség lőtt először; az ő apja bizonyára csak a végső esetben öl embert.
     - Nagyon sajnálom, de édesapád súlyosan megsérült.
     - Ó!...
     - Hogy az igazat megmondjam, Jerome: tegnap este meghalt. Fájdalom nélkül.
     - A szívét találták el?
     - Hogyan, kérlek, mit kérdeztél?
     - Szíven lőtték?
     - Senki sem lőtt, Jerome. Egy disznó esett a fejére. - Az igazgató arcizmai megvonaglottak, egy pillanatig úgy rémlett, hogy elneveti magát. Lehunyta szemét, összeszedte magát, és hadart, hadart, mintha igyekezne mielőbb túllenni a történeten. - Édesapád az utcán sétált, amikor egy disznó esett a fejére. Micsoda kínos baleset! Úgy látszik, Nápoly szegényebb negyedében az erkélyen tartják a disznókat. A szóban forgó erkély a negyedik emeleten volt. A disznó annyira meghízott, hogy az erkély nem bírta el. Így esett az édesapád fejére.
     Wordsworth igazgató úr hirtelen felkelt íróasztala mögül, és az ablakhoz lépett. Remegett a felindultságtól.
     - És mi történt a disznóval? - kérdezte Jerome.
 
 
  2.
 
     Ez a kérdés egyáltalán nem érzéketlenségről tanúskodott, miként Mr. Wordsworth mesélte a kollégáinak (még azt is megvitatta velük, hogy egyáltalán méltó-e a fiú arra, hogy "apród" maradjon). Jerome csupán megkísérelte maga elé képzelni a különös jelenetet minden apró részletével. Egyébként sem szokott sírni; töprengő természet volt, egyáltalán nem gondolt rá, hogy furcsállja a körülményt, mely apja halálát okozta - az ő szemében mindez apja titokzatos életéhez tartozott. Csak később, amikor gimnáziumi évei alatt a legjobb pajtásának elmesélte a dolgokat, akkor jött rá, milyen hatással volt ez az eset másokra. Mi sem természetesebb, hogy miután elmesélte, Jerome-ot társai csak Malacnak hívták.
     Szerencsétlenségére nagynénjének nem volt humorérzéke. Apja felnagyított fényképe állt a zongoráján: megtermett, szomorú arcú férfiú, rosszul szabott, sötétkék ruhában, kezében nyitott napernyő a tűző nap miatt. A kép Capri szigetén készült, háttérben a Faragliono-sziklákkal. Jerome tizenhat éves korában már tudta, hogy a képen látható személy csakugyan a Napfény és árnyék és a Vándorlások a Baleárokon szerzője, s aligha az angol titkosszolgálat ügynöke. Mindazonáltal tisztelettel ápolta az apja emlékét: a képes levelezőlapokat, melyeket az apjától kapott, egy albumban őrizte (miután a bélyegeket előzőleg gondosan leáztatta a másik gyűjteménye számára), és kínosan érezte magát, ha nagynénje idegenek előtt rákezdett apja halálának történetére.
     - Kínos baleset - így szokta kezdeni a néni, mire a látogató vonásai érdeklődést mutattak, vagy szánakozásról árulkodtak. Persze mind a kettő színlelés volt, de Jerome számára elviselhetetlen, amikor az elbeszélés egy bizonyos pontjától kezdődően a színlelést igazi érdeklődés váltotta fel. - Nem értem, hogyan tűrhettek ilyen állapotokat egy civilizált országban - mondta a nagynénje. - Márpedig azt hiszem, hogy Itáliát civilizált országnak kell tekintenünk. Magától értetődő, hogy külföldön az ember mindenre el lehet készülve, és a fivérem rengeteget utazott. Például állandóan hordott magával vízszűrőt, az sokkal olcsóbb, mint ha az embernek állandóan ásványvizet kellene vennie. Mondogatta, hogy a vízszűrővel annyit takarít meg, amiből borra is futja a vacsorához. Ebből is láthatja, mennyire megfontolt férfi volt, de ki számíthatott arra, hogy úton a vízrajzi múzeum felé, a Via Dottore Manuele Panuccin egy disznó esik a fejére? - Ettől a ponttól általában valódi érdeklődés kísérte a történetet.
     Jerome apja nem volt valami híres író, de előbb-utóbb minden szerzőre sor kerül: valaki bejelenti a Times vasárnapi irodalmi mellékletében, hogy könyvet ír X-ről, és köszönettel vesz bármiféle levelet, dokumentumot, történetet az elhunyt hozzátartozóitól és barátaitól. Ezek az életrajzok persze a legtöbb esetben sohasem látnak napvilágot, és az ember hajlamos arra, hogy az egészet a zsarolás leplezett módszereinek tekintse, vagy arra gyanakszik, hogy az önjelölt szerzők így próbálják előteremteni a Kansasban vagy Nottinghamben folytatott tanulmányaik befejezéséhez szükséges összeget. De Jerome, aki időközben hites könyvvizsgáló lett, távol lévén az irodalomtól, hajlott rá, hogy túlértékelje apja hírnevét, és a figyelmet, amelyet végzete keltett, vagy még kelteni fog. Olykor el is próbálta, miképp lehetne apja halálát elmesélni úgy, hogy a legkevésbé legyen komikus; nem lett volna értelme annak, hogy minden felvilágosítást megtagadjon, mert ez esetben a majdani életrajzíró minden bizonnyal Jerome nagynénjéhez fordulna, aki teljes életerőben magas kort ért meg.
     Két járható utat látott: az első fokozatosan vezet el a balesethez úgy, hogy a hallgató, mindenre kellőképpen felkészítve, a halált majdhogynem természetesnek tartja a végén. A nevetés veszélyét a meglepetésszerű jelenségek kikapcsolásával kellett megszüntetni, és lehetőleg részletesen belekezdeni: - Ismeri ugye Nápolyt, magas bérházaival? Hallottam egyszer, hogy a nápolyiak egészen otthon érzik magukat New Yorkban, miként a torinóiak Londonban, ugyanis a folyó ugyanabban az irányban szeli át ezt a két várost. De hol is hagytam abba? Ja, igen! Nápoly! Elképed az ember, ha látja, hogy a szegénynegyedekben mi mindent tartanak az emberek az erkélyeken; nemcsak fehérneműt vagy ágyruhát, hanem eleven háziállatokat: tyúkokat, még disznót is. Természetes, ha a disznónak az erkélyen nincs elég tere a mozgásra, ezért gyorsan meghízik. - Úgy gondolta, ha idáig ér, hallgatóinak szeme már üvegesedni kezd az unalomtól. - Fogalmam sincs, milyen súlyos lehet egy ilyen disznó, de ezek az öreg házak meglehetősen rozzantak már. Mindenesetre a negyedik emeleti erkély nem bírta tovább a megterhelést, leszakadt a disznó súlya alatt, magával sodorta a harmadik emeleti erkélyt, és az utcára zuhant. Apám akkor a vízrajzi múzeumba igyekezett, amikor a disznó ráesett. Ebből a magasságból és ilyen szögben zuhanva, nyomban eltörte a gerincét. - Mesteri módja volt megfosztani a lebilincselő témát minden feszültségtől.
     A másik módszernek a rövidség volt az előnye:
     - Apámat megölte egy disznó.
     - Valóban? Indiában?
     - Nem. Itáliában.
     - Milyen érdekes! Nem is tudtam, hogy ott vadkanra vadásznak. Pólózott is az édesapja?
     Amikor eljött az ideje, sem korábban, sem későbben, hiszen hites könyvvizsgáló lévén, szakértelemmel tanulmányozta a statisztikákat, és jól kiszámította az átlagot, Jerome eljegyezte magát. Szeretetre méltó, üde, huszonöt esztendős leányzó volt a menyaszszonya, egy orvos lánya. Sallynak hívták, és bolondult a kisgyerekekért, amióta ötéves korában kapott egy babát, mely mozgatta a szemét, és bepisilt. A két fiatal viszonya egymáshoz inkább elégedetten szerény, semmint ingerlő volt, ami nem is illett volna egy hites könyvvizsgálóhoz. Sohasem bocsátkoztak olyasmibe, ami megzavarta volna Jerome számoszlopait.
     Egy gondolat még kínozta Jerome-ot. Minthogy egy év múltán könnyen belőle is apa lehet, szeretete az elhunyt iránt még jobban megnövekedett, észrevette, mennyi vonzódás áradt a képeslapokból. Szerette volna oltalmazni apja emlékét, és kétkedve kérdezte önmagától, hogy nyugodt szerelme Sally iránt vajon megmaradna-e, ha a lány olyan érzéketlen volna, hogy mosolyogna apja halálának történetén. Biztosan értesül róla, mihelyt Jerome magával viszi vacsorára a nagynénjéhez. Néhányszor megkísérelte, hogy maga mesélje el, mert a lány természetesen mohón érdeklődött minden iránt, ami a vőlegényével volt kapcsolatos.
     - Nagyon fiatal voltál, amikor édesapád meghalt? - kérdezte.
     - Pontosan kilencéves.
     - Szegény kisfiú - mondta a lány.
     - Iskolában voltam. Ott tudtam meg.
     - Nagyon fájdalmasan érintett?
     - Már nem tudom.
     - Még el sem mesélted nekem, hogyan halt meg édesapád.
     - Egész hirtelen történt. Utcai baleset volt.
     - Ugye megígéred, Jemmy, hogy te mindig óvatosan fogsz vezetni? - Megszokta, hogy egyszerűen csak "Jemmy"-nek nevezze...
  Most aztán már késő volt a másik módszerhez folyamodni: a disznóvadászat módszeréhez, ahogy magában nevezte.
     Teljes csendben akartak házasságot kötni az anyakönyvvezetőnél, és a nászutat a tengerparti Torquay környékén szándékoztak tölteni. Ismételten elhalasztotta, hogy bemutassa a lányt nagynénjének, végül is azonban eljött az elkerülhetetlen este, éppen egy héttel ez előtt az esküvő előtt, és Jerome maga se tudta, hogy miért: apja emlékéért vagy szerelmének bizonyságáért aggódik-e jobban.
     A válságos pillanat elég gyorsan elérkezett. - Ez Jemmy apja? - kérdezte Sally, és levette az esernyős férfi képét a zongoráról.
     - Igen, kedvesem. Hogyan találta ki?
     - Ugyanolyan a szeme és a homloka, mint Jemmynek, nem vette észre?
     - Megmutatta már Jerome a könyveit?
     - Nem.
     - Nászajándékul kap tőlem egy sorozatot. A fivérem útleírásai olyan finom művek. Az én kedvenc könyvem a Kalandozások című. Óriási jövő állt előtte... annál sajnálatosabb ez a kínos baleset.
     - Igen?
     Jerome legszívesebben elhagyta volna a szobát, hogy ne kelljen látnia, amint a szeretett megvonaglik a leküzdhetetlen kacagástól.
     - Sok-sok levelet kaptam az olvasóitól, miután az a disznó a fejére esett.
     Ennyire szókimondó még sohasem volt.
     És ekkor megtörtént a csoda. Sally nem nevetett. Rémülettől tágra nyílt szemmel ült, miközben a nagynéni a történetet mesélte, és a végén azt mondta: - Milyen rémes! Hogy ilyesmi megtörténhet! A derült égből!
     Jerome szíve megdobbant az örömtől. Amikor taxival hazavitte Sallyt, tüzesebben csókolta, mint bármikor annak előtte, és a lány szenvedélyesen viszonozta. Világoskék szemében a babák tükröződtek, melyek a szerelmüket meghozták, melyek mozgatták a szemüket, és bepisiltek.
     - Egy hét múlva! - szólalt meg Jerome, és a lány megszorította a kezét. - Most mire gondolsz, kedves?
     - Az járt az eszemben, hogy mi történhetett azzal a szegény disznóval - válaszolta Sally.
     - Minden bizonnyal azonnal megették - szólt Jerome boldogan, és megcsókolta a kedves gyermeket.
 
  (Vámos Imre fordítása)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.