Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guy de Maupassant - Egy asszony élete

2009.08.04

  Este, vacsora közben, Jeanne a következőket mondta Juliennek:
- Ma beszéltem Rosalie-val. Kértem, árulja el csábítója nevét. De nem sikerült. Próbáld most te, hadd kényszerítsük a nyomorultat, hogy elvegye!
  Julien rögtön indulatos lett.
- Ide figyelj! Én már nem akarok erről az egészről hallani! Te itt akartad tartani a lányt, hát tartsd! De engem ne bosszants többé vele.
  A szülés óta - úgy látszott - Julien még ingerlékenyebb, mint azelőtt; megszokta, hogy már csak kiabálva beszél feleségével, mintha mindig dühös lett volna. Jeanne meg ellenkezőleg - halkan felelt, szelíd volt, békülékeny, hogy minden vitát elkerüljön; de éjszaka gyakran sírt ágyában.
  A férfi ingerültsége csak nem csillapodott, a szerelemben mégis visszatért Jeanne-hoz és régi szokásaihoz, amikről már-már elfeledkezett, amióta hazajöttek; és ritkán múlt el három éjszaka, hogy ne kopogtatott volna a hitvesi ajtón.
  Rosalie nemsokára teljesen megerősödött, már nem volt olyan szomorú, bár ijedős maradt, mintha valamilyen ismeretlen félelem követné.
  És még kétszer menekült el, amikor Jeanne ismét kérdezgetni próbálta.
  Egyszerre Julien is kedvesebbnek látszott; a fiatalasszonyban bizonytalan remények éledtek, megint jókedvű lett, néha azonban szokatlan rosszullét fogta el, amiről nem beszélt. A fagy tovább tartott, s öt hét óta nappal kristálykék, világító égbolt borult a hó sima, kemény, ragyogó takarója fölé, éjszaka meg a csillagokkal sűrűn teleszórt magasság, s ez a sok csillag, akár a zúzmara, fehérlett a jeges űrben.
  A magányos tanyai épületek a négyszegletes udvarok közepén - a dérrel behintett nagy fák függönyei mögött - mintha aludtak volna fehér ingükben. Sem ember, sem állat nem mozdult ki többé, csak a kémények árulkodtak az elrejtőzött életről: vékony füstszálak emelkedtek egyenesen felfelé a fagyott levegőbe.
  A síkság, a növények, a szilfasorok, minden-minden halottnak látszott; megölte őket a hideg. Időnként hallani lehetett, hogy a fák megreccsennek, mintha a kéreg alatt eltört volna egy-egy tagjuk; és néha egy vastag ág elvált a törzstől és lezuhant: a legyőzhetetlen hideg megfagyasztotta nedvüket és szétroncsolta rostjaikat.
  Jeanne szorongva várta, hogy visszajöjjenek a langyos szelek; a rideg időre fogta mindazt a bizonytalan fájdalmat, ami mostanában testében bujkált.
  Hol enni nem tudott, ilyenkor minden ételtől undorodott; hol a szíve vert vadul; majd émelygett, mert oly keveset evett; és örökké remegő, megfeszült idegei állandó, elviselhetetlen izgalomban tartották.
  Egyik este a hőmérő megint lejjebb szállt, és Julien dideregve állt fel az asztaltól (mert az ebédlőt sohasem fűtötték rendesen, annyira takarékoskodott a fával), s most kezét dörzsölve odasúgta Jeanne-nak:
- Jó lesz ma kettesben feküdni, ugye, cicám?
  Régi jófiús nevetésével nevetett, és Jeanne a nyakába ugrott; de éppen ma olyan rosszul érezte magát, ezen az estén úgy fájt mindene, olyan furcsán ideges volt, hogy megcsókolta a férfit, s egészen halkan arra kérte: hagyja ma egyedül aludni. Néhány szóval elmondta, mi van vele:
- Kérlek, drágám, hidd el, nem vagyok jól... De majd elmúlik, holnapra biztosan elmúlik...
Julien nem makacskodott.
- Ahogyan neked jó, cicám. Ha beteg vagy, vigyáznod kell magadra.
  És másról beszéltek.
  Jeanne korán lefeküdt. Julien - egészen szokatlanul - begyújtatott a saját szobájában.  Amikor jelentették, hogy már jól ég, homlokon csókolta feleségét és kiment.
  Az egész házat átjárta a hideg; az átfagyott falakból halk nesz szűrődött ki, mintha vacogtak volna. Jeanne is didergett ágyában.
  Kétszer is felkelt, hogy új hasábokat dobjon a tűzre: ruhát, szoknyát, mindenféle régi, meleg holmit keresett elő, s az egész halmot az ágyára terítette. De semmi nem tudta felmelegíteni. Lábfeje megdermedt, lábikrájától a combjáig ideges remegés futkosott - egyre forgolódott, nyugtalan volt, végképp elgyengült.
  Hamarosan fogai is összeverődtek, keze reszketett, melle elszorult; lassúdó szíve nagy, tompa ütésekkel dobbant, s néha majdnem megállt. Úgy lihegett, mint aki fuldoklik.
Ijesztő volt ez a félelem; a hideg meg ugyanakkor mélyen csontjaiba hatolt, egészen a velőig. Soha nem érzett még ilyesmit, azt érezte, az élet már-már elhagyja, utolsót lélegzik.
"Meg fogok halni... - gondolta. - Meghalok!"
  S megint belenyilallt a rémület, kiugrott ágyából, csengetett Rosalie-nak, várt, újra csengetett, reszketve, jéggé dermedve várt-várt.
  A kis szolgáló nem jelentkezett. Bizonyosan azt a nehéz, első álmot aludta, amit semmi nem zavar meg; és Jeanne fejvesztetten, mezítláb kirohant a lépcsőre.
  Hangtalanul ment fel, tapogatózva. Most megtalálta az ajtót, beszólt.
- Rosalie!
  És továbbment, beleütközött az ágyba, végigsimította - megérezte, hogy üres.
  Üres volt és egészen hideg; mintha senki nem feküdt volna még benne.
  Meghökkent.
"Mi ez? - gondolta. - Még ilyen időben is elcsavarog?"
  De milyen rendetlenül vert egyszerre a szíve! Ugrált, fojtogatta - és Jeanne meg-megbicsakló lábbal újra lement, hogy felkeltse Julient.
  Hevesen lenyomta a kilincset. A félelem űzte idáig: azt érezte, rögtön meghal. Mielőtt elveszti eszméletét, még egyszer látni kívánta Julient.
  És az elalvó tűz fényében meglátta Rosalie fejét Juliené mellett a párnán.
  Kiáltására mind a ketten felültek. Jeanne egy pillanatig mozdulatlanul állt, megborzadva attól, amit látott. Majd kimenekült, vissza a szobájába. És amikor Julien ijedten szólította: "Jeanne!" - ő iszonyodó félelemmel gondolt arra, hogy látnia kell, hallani hangját, meghallgatni, ahogyan hazudik, magyarázkodik; a szemébe nézni. És újra kirohant a lépcsőre, lefelé menekült.
  Sötétben futott most; s nem bánta, hogy legurulhat a lépcsőn, kezét-lábát törheti a kövön.   Csak szaladt-szaladt lefelé, a menekülés ösztöne hajtotta, hogy ne halljon többé semmit, ne lásson többé senkit.
  Amikor leért, az egyik lépcsőfokra ült, még mindig hálóingben és mezítláb: és elkábulva ott maradt.
  Julien kiugrott az ágyból, sietve öltözött. Jeanne hallotta mozgását, lépteit. Felállt, hogy meneküljön előle. A férfi már megindult a lépcsőn, hangosan szólongatta:
- Hallgass meg, Jeanne!
  Nem! Nem akarta meghallgatni - még az ujjával se érjen hozzá! Úgy bukott be az ebédlőbe, mintha egy gyilkos elől futna. Valamilyen kijáratot, rejtekhelyet keresett, egy sötét sarkot - bármit, csak elkerülje! Megbújt az asztal alatt. És Julien már nyitotta is az ajtót, lámpával a kezében, és egyre ismételgette:
- Jeanne!... Jeanne!
  És ő már újra futott, mint a nyúl. A konyhába rohant, s ott kétszer is körbefutott, mint a védekező állat; és amikor a férfi itt is elérte, hirtelen kivágta a kerti ajtót és nekirohant a kertnek.
  A jeges hó érintésétől, melybe meztelen lába néha térdig süppedt, kétségbeesett erőre kapott. Alig volt rajta valami, de nem fázott. Már semmit nem érzett, görcsbe szoruló szíve érzéketlenné tette testét - szaladt, fehéren, mint a föld.
  Keresztül a nagy fasoron, keresztül a kiserdőn, át az árkon, tovább a pusztaságon.
A hold nem világított, csak a csillagok ragyogtak, mint tüzes vetés a fekete égbolton. A síkság mégis világos volt, fakón fehér, dermedten mozdulatlan, végtelenül csendes.
  Jeanne gyorsan ment előre, jóformán lélegzetet sem vett, egészen öntudatlanul ment, semmire nem gondolt.
  És egyszerre ott volt a sziklás parton. Hirtelen megállt, az ösztöne állította meg.   Lekuporodott; egészen üres volt, semmi nem maradt benne: sem gondolat, sem akarat.
Előtte, a sötét mélységben, a láthatatlan és néma tenger az apály hínárjának sós szagát lehelte.
  Jeanne sokáig ült így, testben, lélekben tehetetlenül; majd egyszerre remegni kezdett, olyan vadul remegett, mint amikor egy vitorlát cibál a szél. Karját, kezét, lábát láthatatlan erő rázta, rángott, remegett, reszketett; és hirtelen visszanyerte öntudatát, tisztán, fájdalmasan.
  Majd régi képek tűntek fel előtte; az a hajóút vele, az öreg Lastique bárkáján, a beszélgetésük, ébredő szerelme, a bárka keresztelője; majd még messzebb kalandozott vissza, addig az álmokban ringó éjszakáig, amikor megérkezett a Jegenyés-be. És most!... Most!... Az élete darabokra tört, minden boldogságnak vége, nem várhat többé semmit, csak látja az ijesztő jövőt, tele gyötrelemmel, árulással, kétségbeeséssel! Inkább meghal - és mindennek rögtön vége!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.